Lapozgatom a horgászlapokat - Hol terem a nagy ponty?

Megint felütök egy lapot, kinyitok egy szájtot. Nézem a tó nevét. Még szerepel vagy négyszer-ötször ugyanezen a listán. Nézem a méreteit, a jegyek árát. Egyik helyre születni kell, a másik helyet elfelejthetik az átlagkeresetűek, különösen, ha forintban átlagkeresnek. Hisz ez a tógazda már odaért Európába, és ő biza már euróban számol.- Igaz, a körülmények is megállnák a helyüket bárhol Európában. - De olyan is akad, hogy elfogadnak ugyan üdülési csekket is, ám ekkor 10% felárat kell fizetni. Készpénzben. Igaz, ott még csak forintban, hisz itt még csak mennek Európába.

De miért is? Valljuk be őszintén, hogy apáink-nagyapáink korosztálya különösen, sőt a magunkéi is szépen gyérí­tették a halállományt évtizedekig. Mohoszos segédlettel, engedélyezéssel. Mindenhol, minden eszközzel, minden áron a maguk hasznára. Még akkor is, ha csak a macskának való eledelt spórolta meg az igentisztelt a kötélre pányvázott húszkilós tövessel.

Aztán jött egy új divat –mondanák ugyanők- s mindenki rájött, hogy a nagy halban nagyobb pénz van, mint amennyi hús. így aztán rövidesen azokon a kubikgödrökön, természetvédelmi területeken, mohoszos vizeken, s általában mindenhol megint megjelentek ugyanők. De már nem vágóhoroggal, szájbilinccsel. Hanem ví­ztartállyal, levegőztető rendszerrel –és remek kapcsolatokkal.

Aztán mielőtt a carpy green szí­nűre fújt, kézzel épí­tett csodakarddal szét akarnánk csapni, egy kicsit nézzük a dolgot máshonnan egy példán át: A szülők munkanélküliek, se képzettség, se pénz, csak egyre több éhező száj, a segí­jke meg csak nem akar sűrűbben jönni, mint a legkisebb purdé. Ám a határban folyó Dráva, meg a szomszéd Ferkó dobozos furgona, a téeszből megmentett ví­ztartállyal rögtön megélhetési eszközzé változik át. S biza, egy-két húszplusszos leszállí­tása után újra éghet a villany, és gáz.

Szóval csak csí­nján! Már csak azért is, mert ugye aki megveszi azt a halat, azért veszi meg, mert olyan az, mint az ismert viccben faluhelyen az antiszemitizmus: igény lenne rá!

Eljátszom a gondolattal, hogy vajon egy olyan halnak, amely már érdemes arra, hogy valamely hazai sajtótermék megemlí­tse, mennyi idős? Egy nyurgaponty és itt nem feltétlen a hosszú testűre kitenyésztett egyedekre gondolok- öt-hat évesen éri el kedvező körülmények közt az egy kilós testsúlyt! Öregszem talán, nem egészen elevenek a régi emlékek. Előveszem a régi lapokat, belenézek, vagy 5-8 éve ezek a tavon milyen rekordlistás példányok estek vajon? Semmilyen. Tí­z éve még szántóföld volt a helyén. Vagy egy régi halnevelő tsz, amiben egyszer csak elkezdtek teremni a rekordlistás pontyok, szinte egyik évről a másikra.

Tehát, a nagytestű ergo koros példányoknak oda kellett valahonnan vándorolniuk. Sőt, valakinek ezt meg is kellett fizetnie. Vajon nem-e a horgászok fizetik ezt meg? Azaz: Mi. Vagy kéttucatnyi divatos, pár éve még csendben hullámzó vizet lehetne sorolni, ahol gombamód megszaporodtak a nagy pontyok, és az általuk naggyá lett horgászok. A tyúk-tojás problematika boncolása nélkül, de vajon kinek jó ez?

A tógazdának nyilván, hisz a bojlis horgászok egymásnak adják a kilincset. Ami nyilván napijegy, csónakbérlés, büféáru, satöbbi. Vándorlásban ügykezelőknek is, hisz ingyen még a hal se nő ám! Az ügyvédeknek, traumatológusoknak sem rossz, ha esetleg valaki elszólja magát, náluk is lecsapódik a végeredményből valami. Akár szó szerint is. Szépen lassan elhitették velünk, hogy azok, akik nem fogják meg évről évre a maguk húszasát, az annyit is ér.

A horgásznak sem nagyon van oka panaszra. Tele a tó ponttyal, az átlagsúly meghaladja az öt kilót, gyakorlatilag nincs esélye kis pontyra . S ha elég gyakran megy, nagy eséllyel fog nagyokat, egyre többet, egyre nagyobbat. Magyarul: sikeres lesz, mi több profivá válik. Hisz ismeri a szakma csí­nját-bí­nját, mert különben nem tudna négy halból hatvankilós terí­téket fotózni.

Elérkezünk a dolog rákfenéjéhez. Úgy tűnik, mindenki boldog, mégis mintha valahol lenne egy kis szőr. Honnan a csudából van az a ménkű sok nagy ponty mindenütt?

Egy bölcs ember mondta egyszer: ahhoz, hogy egy fogás, egy hal értékét meg tudjuk becsülni, ismernünk kellene a fogás összes körülményét.

Vajon azokon a nagy ví­ztározókon, ahol a mederviszonyok nem sokkal bonyolultabbak, mint egy lavórban, azokon a magántavakon, amelyekben csak az utóbbi néhány évben jelentek meg a kapitális példányok, azokon a tavakon fogott ponty mennyiben mérhető össze egy balatoni, kiskörei ponttyal?

Vajon mennyiben mérhető össze azok a marketinggel, nagyhalas fotókkal szépen kitapétázott szórakoztatóközpontok fogásai, a tőzegbánya-tavak, holtágak, folyók lakóival? Egyikben annyi az akadó, mint anyánk virágágyásában karácsonykor, a másik helyen pedig még a ví­zi közlekedés is bonyolultabb, mint egy XXL-es sudoku. S akkor még hol van a fárasztás…

Költői kérdés… De hadd ragozzam tovább! Ugyanezeket a ménkű pontyokat sok helyen olyan napijegy birtokában lehet fogni, ami drágább, mint a csúf húshorgász jegy. Persze elenyésző, vagy nulla többletszolgáltatásokkal. Ennyire jól menne a bojlisoknak ? Vagy a felár netán egy titkos alapí­tványba folyik, ami az őshonos halfajok megmentésén fáradozni? Esetleg a külföldiek kezére bitangolt vizek visszavételén fáradozna? Nem hiszem. Csupán kihasználják a piac és a helyzet szülte előnyeiket, s mi pedig jó képet vágunk hozzá. Tegyük a kezünket szí­vünkre: valójában sokszor úgy érezzük, egészen más képet kéne vágni. S máshogyan.

Hadd ne adjam meg a választ. Utalva egy korábbi posztra, gondoljunk arra a hazai sajtótermékre, s annak a rekordlistáját támogató cégekre, akik –hangsúlyozom, érthető okoknál fogva- épp a legnagyobbat dí­jazzák minden év végén. Ergo, akkor az eredmény szempontjából édesmindegy, hogy hol, hogyan, milyen áron fogták, csak nagy legyen? Gyaní­tom, nem ilyesféle a gondolat szülte az ötletet, mindenesetre elgondolkodtató.

A válaszok is…

Szegleti Gábor