Lapozgatom a horgászlapokat - Szükség van a gyerekekre

Néha eltűnődök rajta, hogy a modern pontyhorgászatot, sőt, általában űző sporttársak érdekes módon egy jól behatárolható korcsoportba tartoznak. Megtért idősebbeket látni még ugyan, de gyermekhorgászok alig vannak. Vagy én járok rossz helyre horgászni, vagy tényleg ennyire kevesek választják ezt a világot a virtuális helyett? Nehéz ügy.

Nem is áll szándékomban megfejteni a dolgot, inkább csak egyfajta hangos- és együttgondolkodásra hí­vom a Kedves Olvasót. Nem lesz könnyű dolgunk. Gyermekekről lévén szó, nyilván más érzésekkel vagyunk eltelve, mint mondjuk a Mohosz éves közgyűlési beszámolójának elemzésekor. Érzékenyebbek vagyunk, ráadásul másféleképpen. Meg aztán, nem is tudjuk, miről olvasnánk a legszí­vesebben, mivel kellene foglalkozni e tekintetben? Sőt, még azt sem, hogy mivel lehetne őszinte boldog mosolyt csalni a kis arcokra most, ill. hosszú távon.

Vannak ugyan statisztikai adatok: adott évben hány állami jegyet adtak ki, engedélyt újí­tottak meg ifjúsági- és gyermekhorgászok számára. Egy portál szerint 2007. évre 37 000-re csökkent a számuk, s azóta is folyamatos csökkenést mutat. Pedig vizekben gazdag ország vagyunk, hely- és ví­zrajzi viszonyaink is kedvezőek, a piac pedig bármilyen eszközt elérhetővé tett.

De, hogy egy árnyalatnyival tovább bonyolí­tsam az amúgy sem egyszerű képletet, az épp a mi műfajunk: a nagy halak űzése. Távol álljon tőlem, hogy neveléselméleti, pszichológiai megfontolásokba bocsátkozva untassak bárkit. Ám mégsem megkerülhető a kérdés: mivel kezdje a gyerek, s a horgászat létráját végigjárva jusson el a bojlizásig , ill. a nagytestű, öreg példányok becserkészéséig, vagy elég csupán a szülői nevelés?

Ám nem elég pusztán a számadatok alapján elindulni. Sokkal összetettebb ez annál. Kezdjük mindjárt a piszkos anyagiakkal. Ahol a helyi, vagy társadalmi viszonyok nem teszik lehetővé a cseperedők számára a spiccbotos, könnyű úszós, minimális felszerelés igénnyel való horgászatot, ott biza a család nehéz helyzetbe kerül. Ha utánaszámolunk, egybotos bojlis felszerelés kiállí­tása bizony már karcolja az ötvenezret – a reklámok alapján, a divatos korszellemnek megfelelően kalkulálva…

De lássuk az úgynevezett bojlis táborokat. Nem azért, mert hangulatot akarok kelteni, nem azért, mert problémám lenne velük, nem azért, mert az ezeknek helyt adó tavak úgy általában is iskolapéldája a hazai vadkapitalista viszonyoknak. Nem. Csak úgy általában nézzünk szét az idei kí­nálatban, és tekintsünk vissza egy keveset a nem is olyan távoli múltba.

Nem is oly régen, amikor még necces volt a határon áthozni a frissen épí­ttetett Armalite-okat, bizony már szerveztek efféléket. Mindenki örömmel üdvözölte a kezdeményezést, és szí­vet melengető volt, amikor egyik-másik lap sorjázta a tábori élményeket, emlékeket, a ragyogó arcokat. Aztán valahogyan elszabadultak a dolgok. Legalábbis amikor a 40-60 ezres dí­jakat láttam, kicsit úgy éreztem, - a költővel szólva: valaki tévedett.

Aztán napjainkra rendeződni látszik a dolog. Elérhetővé váltak áraiban a táborok, sőt, már válogatni is lehet közöttük. Egyetlen fájlalandó pont számomra, hogy nagyságrendekkel kevesebb sajtót kap, mint kellene. Persze, most rögtön arra gondolunk, hogy a reklám . Igen. Csak nem mindegy, hogy – bocsájtassék meg ez a rosszí­zű megfogalmazás-egy adott tábort reklámozunk, egy divatos baits-et , vagy egy táborszervezővel beszélget a lap a gyermektáborokról. Mert ez utóbbinak nagyobb értelmét látom, mint például a féderakadémiáról lehúzni a hatszázadik bőrt. Megkockáztatom, lesz idén annyi bojlis tábor , hogy egész évben átí­velő sorozatot, mi több rovatot érdemelne. Mert azt hiszem, alapvetően több ez, s messzebbre mutat egy efféle rendezvény, mint amennyit egy leí­ró jellegű posztban általában elér.

Reménykedjünk, hogy több szó fog esni a gyermekhorgászatról a jövőben, s az egyes civil szerveződések is végre érdemi lépéseket tesznek. S egyszer talán majd az éves közgyűlési beszámolóban is kitérnek majd rá. Érdemben.

Szegleti Gábor