Lebegtetés!?

Történt, hogy tavaly télen a Sors és a munka elszólí­totta életem párját egy igen messzi, idegen országba. Onnan csak nagy ritkán, s akkor is rövid időre jöhetett haza. ígéretet tettünk egymásnak, ha vége lesz a hosszú és kényszerű távollétnek, elutazunk együtt valahova. Elteltek az ólomlábakon járóhónapok, s eljött az ősz. Szeszélyes, csapadékos, hűvös. Éppen olyan, mint az egész év.

A tervek szövögetése közben egyre újabb, és újabb akadályok merültek fel. Lassan már lemondtunk az egész útról, sőt sorra dőltek dugába az év folyamán nagy gondossággal szervezett horgászatok is. Tavasszal Gyula barátom mutatott meg nekem egy kis tavat Stájerországban. Ez viszont épp kivitelezhetőnek tűnt.

Odaát úgy éreztem magam, mintha egy Korda-filmben horgásznék. A tavat egy erdő vette körül, egy sebes rohanású vadregényes hangulatú patak - és egy kerí­tés. Odabenn se szemét, se csikk. Nyugalom, csend rendezett körülmények, s mégsem volt az az érzés, mintha a schönbrunni kastély kertjében állí­tanám fel a sátrat. Olyan szabályok természetesek, amelyektől sajnos a legtöbb hazai horgász helyből epeömlést kap. Például: Egyszerre a tavon legfeljebb nyolc csapat horgászhat. Jóval több hely van ennél, de a nyugalom megőrzésében nincs pardon. Ahogy a halakkal való bánásmódban, a parton való viselkedésben sem. A legkisebb feddés azonnali és végleges kitiltással jár.

A helyválasztás egyszerű volt: oda ahova tavasszal. Sokáig odasüt a nap, nem lógnak be a parti fák, kényelmesen lehet dobni, és az összes motyóval kényelmesen el lehet férni. Továbbá, nem kell értékes időt fordí­tani ismét a mederfenék vizslatására. Akkor órákat töltöttünk el a fenék méricskélésével. Mennyire igaz is, hogy a markerezéshez nagy gyakorlat szükséges! S ezt a gyakorlatot jobbára úgy tudnám megszerezni, hogy az értékes horgászidőből tetemes mennyiséget fordí­tok rá. Lássuk be, ezt sokszor szeretjük elspórolni.

A csali megválasztása sokunknak a bevett szokásain, részben pedig a sajtó marketingerején alapul. Megvan a maga favoritja mindenkinek. Édesek, büdösök, háziak, gyáriak. Nehezen szakadunk el a megszokottól, és a gyökeres változtatás kockázatát egy sikerre kiéhezett állapotban még nehezebben vállaljuk be. Ezért is osztom azok nézetét, akik úgy vélik, a lebegő bojlik sikertelenségének az a legfőbb oka, hogy sokan nem merik használni –kellő kitartással. Mondjuk már látszatra is megdöbbentőek a lebegő golyók. Mintha némelyik egyenesen valami műanyag habból készült volna! No meg aztán tudjuk, hogy nem minden lebegő bojli lebeg. De miért is ne használnám egy olyan cég pop-up termékeit, ami másoknak remekül bevált, a minősége pedig osztályon felülinek látszik? Mire eddig eljutottam, be kellett nyelnem egy nagy kudarcot, és levonnom a konzekvenciát.

A mogyorót nagyon szeretem én magam is! Sőt a tigrismogyoró is nagyon finom csemege nekem is, nemhogy a pontyoknak! De valahogy sose hittem igazán a mogyoró vonzerejében. Én márpedig a büdösre esküszöm! Egy kis gyümölcsös háttér elfér ugyan, de azért büdös az igazi! Tavasszal egy négyfős baráti horgászaton Gyula tartott egy kis bemutatót DT-módra . A legtöbb halat, mi több egy kivételtől eltekintve igazán nagy pontyokat csak ő fogott. Én egészen addig jókat derültem a piros, kis eperre emlékeztető szagot árasztó zacsikon. Ne már, hogy szintetikus cuccok oldják meg a természetes attraktánsok helyett a kapásra bí­rás problematikáját! – hangoztattam bolond módon. A fekete ribizli pedig maga volt számomra a csiribiri zabszalma. Aztán a többedik csónakforgatós fárasztás után, a villogó vakuk után kénytelen voltam megkövetni.

Jut is, marad is alapon bevásároltam! Green Beast, Oily Chiken, N-Blend lebegők, mártogatók. Én inkább órákig kötök egy kombinált szereléket, minthogy miden várakozással töltött percben arra gondoljak, hogy mit kellett, lehetett volna jobban, vagy másként csinálnom.

A meghorgászandó terület nagyobb része köves volt. Kagylós, és kisebb-nagyobb kövek borí­tották a feneket. A tavasszal már rájöttünk a partközeli szerelék-próbálgatások közben, hogy a süllyedő bojli szinte eltűnik a nagy kavicsok közt. Egy szem lebegővel megemelve, vagy szimplán egy harsány pop-uppal már működőképesebb volt a szerelék.
Két lebegő bojli került felkí­nálásra. Etetni néhány marék, különböző méretű, és oldódású pellet, és ugyanannyi bolji. Nem újdonság ugyan, de egyszer azt hallottam egy hí­res, idősebb horgásztól, hogy a kisebb pontyokat úgy védi ki, hogy nagy területet etet meg, de viszonylag kevés anyaggal s azt jól szétszórva. Az aprónép nem nagyon szeret úszkálni, és felkeresni minden egyes szemet, inkább azt habzsolja fel, ami ott helyben van felhalmozva. A nagyobbak pedig szépen, komótosan jönnek-mennek, keresgélnek, és bizony találnak is. Többféle formát, méretet, de nem ugyanazon a ponton.
Az egyik részre, ahol hatalmas kavicsok borí­tották a tófenéket, tettem a z egyik pop-up Green Beats bojlit, chod rig szereléssel. Fogtam már korábban szép pontyokat a Chod-riggel, de nem volt annyira része a fegyvertárnak, mint egy hagyományos fix inline, egy jó kis kombinált, erőgumis karom-előkével. A nagy kavicsok közt beragadhat az ólom, s í­gy a hala is elveszthetem, meg is sebzem, már ha egyáltalán rátalál a nagy kövek közé lesüllyedt aprócska bojliszemre. Ennél a szerelésnél úgy vélem, nem kell félni ezektől. Az ólomelhagyós szereléssel viszont lényegesen kisebbet lehet dobni. Minden érvem a Chod mellett szólt.

Másik pop-up a hagyományosan szerelve: kis, hatos horog, karom szerelék, zsinórcsupasztás, ólompasztás, PVA-virslis varia, és végül egy szem N-Blend mogyorós mártogatással. Köré csak bojli.
Az első nap várakozással telt. Hallgattak a jelzők, sütött a nap, ragyogó idő volt. Este a hosszú őszi alkonyat sok csodás csillagot gyújtott.

Lám, lám, a parti peca előnyei! Nem kell csónakba ugrani, rod-pod világí­tást ellenőrizni, ködben, szélben, álmatagon robogni a fekete ví­zen egy éjjeli kapásnál! Ilyen lamentálás közepette jelentkezett az első ponty. Derekas, férfias közdelemben. Én nem szeretem a hasnál, vagy combnál kitámasztani a bot végét. Elvégre nem harcsára, vagy tengeri szörnyre horgászom. Sokkal jobban szeretem, ha érezhető a hal minden rezdülése, és szinte tapinthatóvá válik az ereje. Megmutathatta a jó öreg Horizon mire is képes, és mennyire tud görbülni. Nagyon! Nagyjából 12 órás várakozás, és húsz perces fárasztás sikerült a felszí­nre hozni. A holdfény és a ví­z tükröződésének játéka ekkor jóval kisebbnek mutatta a zsákmányt. A valódi kilók akkor mutatkoztak meg, amikor ki kellett emelni őkelmét. Elsősegélynyújtás után is finom gyümölcsillat úszott a horog körül, és a bonyolultnak hitt Chod-rig gyönyörű halat adott. Csodaszép tizenhatos, egyéni rekord!

Mire rendezem soraim, és az áldomás is elhelyezkedik odabenn, újabb érdeklődés! Működik a mogyoró! Itt is! Hűvös ősszel, egy szem egymagában, ilyen ramazuri után! Szépséges tizenhetes. A rekord másodszor dől meg. S még gyakorlatilag van két éjszaka, és egy nappal!

A fogások sajnos itt véget is értek. Nem tudom mi okozhatta, de ezek után semmi érdeklődés nem mutatkozott –semmilyen variációra. Csalódásra ellenben semmi ok. Több nap, mint kolbász.

Remek horgászat volt, s tanulságos. Lehet, ha most is a megszokottak szerint horgászom, elmarad a két hal? Vagy esetleg még több jött volna? Ki tudja… Minden esetre a lebegő csalik ezek után nagyobb teret kapnak nálam, és bátrabban újí­tok. Mert sosem lehet tudni…

Szegleti Gábor

Nagyí­táshoz kattints a képre!